Az ázsiai méhatka (Varroa destructor) a háziméh (Apis mellifera) ektoparazitája.
A közelmúltig általában a Varroa jacobsoni néven volt ismert. Az eddig Varroa jacobsoni-nak tartott fajról azonban kiderült, hogy valójában két hasonló, de jól elkülönülő fajból áll. A délkelet-ázsiai Apis cerana méhen terjedt el a mai értelemben vett Varroa jacobsoni, míg az Európában is tenyésztett háziméh (Apis mellifera) parazitája a Varroa destructor. A nőstény hossza 1,1 milliméter, szélessége 1,6 mm. A fedett fiasításban szaporodik.
Ezek az atkák csak méhek kolóniáiban élősködve képesek szaporodni. A méhek testfelületén megtapadva azok szövetnedveiből táplálkoznak, miközben további kórokozókat (pl. vírusokat) is terjeszthetnek. A terjesztett betegségek hatására a mézelő méh kolóniája legyengül és a méhész szakszerű gondozása nélkül a fajta (Apis mellifera) immunitási jegyeinek (öntisztítási ösztön) hiányában elpusztul. A gondatlan méhész és/vagy a szakszerűtlen kezelés hatására a vegyszerekre és más gyógymódokra immunitást szerez, majd a méhész vándorlásának következtében gyorsan terjed. Ezért a fajt korunk méhészeinek legnagyobb ellenségének tartjuk, hiszen közvetlenül (vérszívás) és közvetve (fertőző betegségek terjesztése) egyaránt veszélyes élősködő. Mivel a méh ‘vére’ nem tartalmaz vérlemezkéket, vagy véralvadási faktorokat, ezért az atka vérszívása után a szúrt sebek nem gyógyulnak be, amelyek forrásai lehetnek további fertőzéseknek.
Az erős fertőzöttség okozta betegség, a varroatózis, az egész méhcsalád pusztulását okozhatja. A betegség elleni gyógyszeres védekezés viszonylag nehézkes, ezért jelentős gazdasági károkat okoz. Gyógyszeres kezelés nélkül a nem rezisztens fajták családjai három év alatt kihalnak.
Az atkapopuláció növekedése és csökkenése követi a méhcsalád életritmusát. Vérszívás után a nyitott méhsejtekbe petéz. A lerakott peték a fedett méhsejtekben fejlődnek ki, majd az újszülött méhvel együtt elhagyják a méhsejtet, hogy vérszívás után hónapról hónapra duplázzák a populációt.
A leghatásosabb vegyszeres védekezés a fiasítás mentes őszi-téli időszakban lehetséges.
A felnőtt atka laposgomb alakú, 1-1,8 mm hosszú, 1,5–2 mm széles. A kifejlett méhen nehezen felfedezhető, mivel sokszor a méh potrohának kitinlemezei közé húzódik. Mivel keveset tartózkodik a méheken, többnyire a fiasításba húzódva tölti életét, ezért nehezen megfigyelhető, és jelenléte már csak a jelentős fertőzöttség esetén állapítható meg. Fejtora viszonylag kicsi, a hasi oldalon az első pár láb csípőjéig nyúlik, ám ez felülről nem látható. A fejtort felülről osztatlan, vörösesbarna, szklerotizált kitinpáncél fedi. Hasi oldalán páncélja varrattal ízesülő, szintén vörösesbarna ízekből áll. A nőstény torának hátpáncélja ellipszis alakú, és szélesebb, mint hosszabb. Szájszervében egy páros tapogató szolgál érzékelésre, és a csáprágó a táplálék felvételére. A csáprágó utolsó íze mozgatható és fogazott, az atka ezzel kapaszkodik a gazdájába. Ahogy a család többi tagjánál, ennél az atkánál is hiányzik a második, nem mozgatható íz. Négy pár lába közül az első pár hat, a többi hét ízből áll. Rövid, de erős lábain nincsenek karmok; ezek helyett speciális struktúrák, apothélák rögzítik a gazdán. Az első pár lábát az atka előre nyújtja, és nem járásra, hanem csak érzékelésre használja. Ezt érzékszőrök borítják, amelyek tapintásra és kémiai érzékelésre (szaglás, ízlelés) képesek. Továbbá ez a pár hordozz még egy érzékszervet, ami a kullancsok Haller-szervéhez hasonlít. A fejtor hasi oldalán található a peritréma, ami egy hosszúkás mélyedés. A stigmák kívül ülnek, ezek a tracheatüdő bejáratai.
A fajt erős nemi kétalakúság jellemzi. A hím sokkal kisebb és soványabb, inkább háromszögletű vagy csepp alakú, lábai testéhez képest hosszabbak. Sárga, és kevésbé szklerotizált, mint a nőstény.
Reprodukciós ideje 10 napos ciklus, dinamikája exponenciális. Minden fejlődési alakja élősködő. A hímek és nimfaállapotban a nőstények a fedett fiasításban vannak. Csak a nőstények hagyják el a sejtet. Többnyire kifejlett méhek potrohának hasi oldalára telepednek, és a lemezek közeinél fúrják be magukat, de máshol is előfordulnak. Hátpáncélja védi a méh tisztogatásától. A méhekkel terjed tovább sejtről sejtre. Terjesztői a herék, az eltájoló méhek és a rablók, akikről közvetlen érintkezéssel kerülhet át más családok méheire. A nőstények a kifejlett méhek vérnyirkát szívják, de a fejlődéshez szükségük van a méhek fiasítására.
Az atkák akkor szállnak le a méhről, amikor az a fiasítást fedi. Habár az atka kemoreceptorai ismertek, és viselkedési kísérletekből már tudjuk, hogy az álca, a gubó és a táplálékkészlet csalogatja, még mindig nem tudjuk, hogy mi az a jel, aminek hatására ezt megteszi. A herefiasítás rendszerint nyolcszor erősebben fertőzött, mint a dolgozófiasítás, és az anyafiasítás sosem fertőzött. Az atka a lárva mellett lemászik a sejt aljára, az ételmaradékba, hogy a méhek ne érjék el. A táplálék felélése után elkezdi a lárva vérnyirkát szívni. A fedés után 50 órával petézni kezd. Az első pete megtermékenyítetlen, ami a haplodiploid nemmeghatározás szerint hímet jelent. A többi petét 30 órás időközönként rakja le, és ezek mindegyike nőstény lesz. Dolgozófiasításban átlagban összesen öt, herefiasításban hat petét rak le.
A hat lábú lárva még a petében fejlődik, és csak a nyolc lábú protonimfa kel ki. Ez vedlése után deuteronimfává alakul, ami már a kifejlett atkává válik. A nimfaállapotok végén az atka mozdulatlanná válik. A második megmerevedett szakaszban az atka már a felnőttkori színezetét viseli. Maguk a nimfák és a hímek nem tudják megsebezni a bábot, ezt anyjuk teszi meg helyettük általában a potroh ötödik szegmensén.
Az atka utolsó vedlésével ivaréretté válik. A gyorsabban fejlődő hím megvárja a nőstényeket, és azután párzik velük. Ivarsejtjeit csomagban juttatja a nőstény ivarnyílásához, ahonnan a hímivarsejtek a nőstény spermaraktárjába kerülne későbbi felhasználásra. A hím nem hagyja el a sejtet, ahova született. A nőstények a kikelő méhhel együtt kikelnek a sejtből.
Annak ellenére, hogy viszonylag lassan szaporodik, és vannak atkák, akik ismeretlen okokból nem szaporodnak, kezelés nélkül közép-európai éghajlaton három-négy év alatt ki tud pusztítani egy méhcsaládot. Szubtrópusi, trópusi területeken az atkapopuláció lassabban nő.
Ázsiai méhatka méhbábon
Ázsiai méhatka repülő háziméhen
A Varroa destructort, mint önálló fajt 2000-ben írta le Anderson és Trueman.Előtte az ázsiai méhatkát a Varroa jacobsoni Oudemans, 1904 fajba sorolták, ami csak Délkelet-Ázsiában él. A régebbi irodalomban ezen a néven található meg.
Eredeti gazdája az indiai méh. Ennél a fajnál csak a herefiasítást támadja, a dolgozófiasításban nem tud kifejlődni. A trópusi területeken terjedt el három közeli rokon fajjal együtt. Azokon a területeken mászott át a háziméhre, ahol mindkét méhfaj jelen volt. A fajnak nem ismert más gazdája.
Molekuláris genetikai vizsgálatok szerint a Varroa jacobsoninak több törzse van, amelyek különböző területeken terjedtek el. Csak két törzs került át a háziméhre, amelyek közül egyet hurcoltak szerte a világban. Ma a faj genetikai változatossága olyan alacsony, hogy szinte klónoknak tekinthetők.
Ma Ausztrálián és az Antarktiszon kívül mindenütt megtalálható. A méhanyákkal és a családokkal terjedt el. Az első bizonyítékok az orosz óceánpartról 1952-esek, Japánból először 1958-ból jelentették. Európában először 1967-ben találták meg Bulgáriában. Németországban 1977 óta van jelen.
Európában sok helyen nagy területeket borítanak monokultúrák, emiatt a méhészeknek vándorolniuk kell. Ez kedvez az élősködők gyors terjedésének.
Forrás: Wikipedia